Nagyon kényelmes volna abba a tudatba ringatni magunkat, hogy a szegénység csökken, és ha a gazdasági növekedés ilyen ütemben halad, hamarosan meg is szűnik. Kérdés azonban, hogy ez igaz-e? Vajon a nemzetközi fejlesztések valóban hozzájárulnak a szegénység csökkentéséhez? Vajon meg tudják fordítani a helyi és világszinten egyaránt igazságtalan elosztás egyenlőtlenségnövelő hatásait?
Hogyan és milyen szempontok alapján határozzuk meg a szegénységet? Kinek a szempontjából és milyen érdekek alapján? – ezek azok a szegénységgel kapcsolatos kérdések, amelyeket érdemes közelebbről is megvizsgálnunk. Az ENSZ 2015-ös Millenniumi Fejlesztési Célkitűzései (Millennium Development Goals, MDG) szerint mára már sokkal nyugodtabbak lehetünk, mivel elértük azt, hogy a mélyszegénységben élő emberek száma több mint felével csökkent: 1990 és 2015 között 1,9 milliárdról 836 millióra szorult vissza. De vajon hihetünk-e ezeknek az adatoknak? Az alábbiakban a Jason Hickel, a London School of Economics kutatója által is megfogalmazott kritikákat tárgyalom. Hickel cáfolja azt a fejlett országok bűntudatát csökkentő értelmezést, amely szerint a világ egyre fejlettebb és élhetőbb lett, és azt is, hogy mindezt a szabad piacnak és a nemzetközi fejlesztési segélyeknek köszönhetjük.
Nagyon kényelmes abban a tudatban ringatni magunkat, hogy a szegénység csökken, és ha a gazdasági növekedés ilyen ütemben halad, akkor hamarosan fel is számoljuk. Mindez csupán illúzió és önbecsapás. A szegénység nem szűnik meg, csak strukturális és minőségi változáson megy át. Többen amellett érvelnek, hogy egy igazságosabb, globális és országokon belüli elosztás sokkal jobban csökkentené a szegénységet, mint a különböző nemzetközi fejlesztések és jótékonysági akciók.
Szegénység felszámolása és csökkentése
2000 szeptemberében 189 ENSZ-tagállam kötelezte el magát amellett, hogy 2015-ig véget vet a súlyos szegénységnek és az éhínségnek. A Millenniumi Fejlesztési Célok egyik legfontosabb célja az volt, hogy a felére csökkentsék az éhínségtől szenvedők, a napi egy dollárnál kevesebből élők arányát. E nemes politikai kötelezettségvállalásnak több előzménye is volt, például az 1996-os Világ Élelmezési Csúcstalálkozó (WFS) Rómában, ahol számon kérték a világ kormányainak 1974-es vállalását. Ebben leszögezik, hogy minden embernek elidegeníthetetlen joga van a megfelelő testi és szellemi fejlődésre, továbbá joguk van szabadnak lenni az éhezéstől és az alutápláltságtól. A római WFS felhívta a figyelmet, hogy a vállalások ellenére is növekszik az alultáplált emberek száma és a mezőgazdasági termelés sem tudja már kielégíteni a növekvő világnépesség igényeit. Való igaz, az emberi jogokon alapuló vállalások továbbra sem teljesültek, hiszen a normatív jogok gyakorlásához nem elég pusztán a politikai szándék. A célok megvalósulásához meg kell teremteni a szükséges anyagi feltételeket is. Ahhoz a jövedelemelosztás és a piaci szabályozás új, igazságosabb intézményrendszerét kell kialakítani.
Ahelyett azonban, hogy a világ kormányai egy igazságosabb globális elosztási rendszert megcélzó reformot javasoltak volna, a 2000-es Millenniumi Fejlesztési Célok lényegében követték az előző, normatív emberi jogokon alapuló fejlesztési célokat.
Annyiban változtattak csak, hogy a 2002-es kampányban és a 2005-ös Jeffrey Sachs által vezetett tanácsadói testület akciótervében a legfontosabb üzenet már nem „a szegénység gyökeres felszámolása” volt, hanem egy sokkal kevésbé radikális követelés: „a szegénység csökkentése”. Thomas Pogge, a Yale egyetem professzora könyvében ezért erősen kritizálta a Millenniumi Fejlesztési Célok menet közbeni változásait. Ezek szerinte annak tudhatók be, hogy a célokat és a hozzájuk kapcsolódó módszertani műveleteket úgy változtatták meg, hogy az mindig megfeleljen a fent említett „bűntudatcsökkentő narratívának”. Pogge szerint az első hajszálnyi változtatás a „Római Deklaráció”-nál figyelhető meg. Ebben a világ kormányai azt vállalják, hogy 2015-ig a felére csökkentig az alultáplált emberek számát. Ehhez képest a „Millenniumi Deklaráció”-ban már az olvasható, hogy 2015-ig a felére csökkentik azok arányát, akiknek a napi jövedelme kevesebb, mint egy dollár, továbbá azok arányának csökkentését is vállalják, akik nem férnek hozzá minőségi ivóvízhez, vagy nem engedhetik meg maguknak a minőségi ivóvíz fogyasztását. Azzal, hogy az abszolút számot arányszámra cserélték, mindez sokkal könnyebben teljesíthetővé vált. Thomas Pogge számítása szerint a világnépesség növekedésének figyelembevételével együtt a Római Deklaráció 50 százalékos, a Millenniumi Célok viszont már csak 40 százalékos csökkentést ígért.
A bejelentéshez képest még további két alkalommal változtak az Millenniumi Fejlesztés Céljai annak érdekében, hogy minél könnyebben lehessen azokat teljesíteni. Először is, a szegénységi arány csökkentését nem a világ össznépességére, hanem csak a fejlődő országok népességére vonatkoztatták s ezzel elfedték a fejlett országokon belüli egyenlőtlenségeket. Miért fontos ez? Vegyük példának Magyarországot és az Egyesült Államokat! Mindkettőben igen nagyok a társadalmi egyenlőtlenségek, annak ellenére, hogy e két ország még szegénységével együtt is a világ gazdagabbik feléhez tartozik. Branko Milanovic, a globális egyenlőtlenségek egyik legelismertebb kutatója szerint az egyes országokon belüli jövedelmi egyenlőtlenségek szignifikánsan nőttek, viszont globális szinten az országok közötti egyenlőtlenségek valamelyest csökkentek.
Másodszor, megváltoztatták a 2000-ben meghirdetett MDG szegénységcsökkentésre vonatkozó célkitűzés számítási alapját is. A vállalást így nem 2000-től 2015-ig kellett teljesíteni, hanem 1990-től 2015-ig. Jason Hickel és Thomas Pogge is azt állítja, hogy a visszadátumozással kihasználták az 1990-es években elindult kínai gazdasági fellendülést, amelynek keretében több száz millió ember emelkedett ki a mélyszegénységből a Millenniumi Fejlesztési Céloktól teljesen függetlenül.
Könyvében Pogge részletesen bemutatja, hogy milyen más módszertani beavatkozásokat tettek annak érdekében, hogy a lehető legkönnyebben elérhessék az ENSZ Millenniumi Fejlesztési célokat. Tették mindezt úgy, hogy közben a növekedésen alapuló globális kapitalista rendszer megkérdőjelezhetetlen maradjon, és hogy – ehhez kapcsolódóan – a fejlődő és a fejlett világ közti strukturális függőségi viszony újratermelődjön.
Többen is vitatják az ENSZ Millenniumi Fejlesztési Céljai mögött meghúzódó etikát. Jogos a kérdés: hogyan lehet ilyen rugalmassággal kezelni emberi jogi elveken alapuló fejlesztési célokat? Hogyan lehet ilyen könnyen változtatni a számokon annak érdekében, hogy az statisztikailag megfeleljen a célkitűzésnek?
Ez az eljárás kísértetiesen hasonlít „Mátyás király meg az eszes lány” történetéhez, amikor a király azt kéri az eszes lánytól, hogy menjen fel Budára, és vigyen is neki ajándékot, meg ne is. A leány felment a királyhoz és egy szitába tett galambot vitt neki. Amikor a lány a király elé ért, az egyik szitát leemelte a másikról, és a galamb menten elrepült. Vitt is ajándékot meg nem is. Hasonlóképpen csökkent is a szegénység, meg nem is. Az ENSZ Millenniumi Fejlesztése Céljai és az ehhez hasonló nemzetközi fejlesztések nagyon nemes (és költséges) politikai vállalások, azonban a globális kapitalista rendszer foltozásán és némi bűntudat ledolgozásán kívül lényegi strukturális változást nem tudtak elérni.
Mit mérnek a számok?
A szegénységet sokféle szempontból lehet definiálni és sokféleképpen lehet mérni. Havasi Éva, szociológus, statisztikai főtanácsadó, a hazai szegénység mérésével kapcsolatosan arra hívja fel a figyelmet Szegénység, számolva és számolatlanul című kitűnő cikkében, hogy „fontos tudni, az adott számítási mód milyen megfontolásokra épült, milyen ismérvek mentén határozta meg a szegénységet, hogyan készült a számítás”.
A 2000-es ENSZ Millenniumi Fejlesztési Célok meghatározásánál fontos tanácsadói szerepet töltött be Martin Ravallion, a Világbank akkori közgazdásza. Az ő javaslatára született meg az első nemzetközi szegénységi küszöb (International Poverty Line, IPL) mérőszáma, ami a világ legszegényebb országainak szegénységi küszöbét határozta meg. Számításai szerint 1990-ben ezekben az országokban egy személynek naponta kb. 1 amerikai dollárra volt szüksége ahhoz, hogy alapvető igényeit kielégítse. Ez az IPL azonban elég problémásnak mutatkozott: túlságosan alacsony volt. Miért húzták meg ilyen alacsonyan? A Világbank 2000-es jelentése szerint, amikor az IPL-t 2 amerikai dollárban határozták meg, akkor azt találták, hogy 2,7 milliárd ember ennél kevesebb pénzből él. Ez érthető módon feszültséget okozott, mivel rámutatott arra, hogy a nemzetközi szervezetek által támogatott – a szabadpiaci kapitalizmussal összefonódó – fejlesztések egészen egyszerűen nem csökkentik a szegénységet.
Thomas Pogge az alábbi táblázatban mutatja be, hogyan változik az MDG céljainak megvalósulása annak függvényébe, hogy éppen hol húzzák meg a nemzetközi szegénységi küszöb (IPL) értékét.
A 2000-es jelentés arra kényszerítette a Világbankot, hogy minél lejjebb húzza meg az IPL értékét, mert így annál nagyobb mértékben látszódnak teljesülni a Millenniumi Fejlesztés kitűzött céljai. Politics as Usual: What Lies Behind the Pro-Poor Rhetoric c. könyvében Thomas Pogge bemutatja, hogy a nemzetközi szegénységi küszöb (IPL) és az ehhez kapcsolódó vásárló-erő hogyan határozódott meg a Világbanknál. 2005-ben a bank 1,25 amerikai dollárban határozta meg az IPL-t, ami pontosan egybeesett a vásárló-erővel. Ez azt jelentette, hogy 2005-ben az a személy, akinek a napi átlagfogyasztása kevesebb volt, mint 1,25 amerikai dollár, az szegénynek minősült, míg akinek a napi átlagfogyasztása 1,25 amerikai dollár, vagy annál több volt, az nem minősült szegénynek. Az ilyen alacsony szinten meghatározott szegénységi küszöb jóval alacsonyabb, mintha a valóságnak megfelelő értékeket vették volna figyelembe.
Ha egy kicsit őszintébben akarunk a szegénység ellen küzdeni, akkor nagyon jól tudjuk, hogy 1,25 amerikai dollár (IPL) szinte semmire sem elég. És nemcsak az Egyesült Államokban nem elég semmire sem, de még a fejlődő országokban is igen kevésnek bizonyul ez az összeg.
2005-ben például az Egyesült Államokban 4,5 amerikai dollárban állapították meg azt a szintet, amin valaki a napi minimális szükségleteit még meg tudja vásárolni. Peter Edwards, a Newcastle Egyetem oktatója egy morális szegénységi küszöb meghatározását követeli, ami a valós élet tapasztalatához igazodna. Ez az érték viszont jóval magasabb lenne, egyúttal több ember kerülne a szegények csoportjába, ami automatikusan aláásná a kapitalista szabadpiacon alapuló nemzetközi fejlesztések és segélyezések politikáját és legitimációját.
Igazságosabb gazdasági jövedelemelosztás követelése
Az ENSZ Millenniumi Fejlesztési Célok 8 megoldandó célt tűzött ki 2000-ben. 2015-ben a következő 15 évre újabb, immár 17 célt tűztek ki Fenntartható Fejlődési Célok néven, amit az előző torzított szegénységi számítások alapján határoztak meg.
A világszegénység, a globális jövedelmi egyenlőtlenség csökkentésének érdekében nemcsak a szegénység számbavételének számtanát és módszertanát kell megváltoztatni, hanem a globális gazdasági rendszer logikáját és struktúráját is. Olyan igazságos gazdasági jövedelemelosztást kell követelni, ami védelmet és lehetőséget biztosít azoknak, akik kiszolgáltatottak (a lecsúszó középosztálynak, a dolgozó szegényeknek és a prekáriusoknak, a rasszizált kirekesztett csoportoknak, a védtelen nőknek és gyermekeknek). Vagyis azoknak, akik nem élvezik sem a globális elit privilégiumait, sem a nemzeti egység illúziójával hódító helyi kapitalisták és oligarchák kiváltságait.
A nemzetközi fejlesztések és jótékonysági akciók nem eredményeznek valódi strukturális változásokat. Azt csak a rendszer gyökeres átalakulása hozhat. A szegénység nem adottság, hanem az igazságtalan globális és országokon belüli gazdasági elosztás eredménye. A szegénység újratermelése és fokozása csak fennálló igazságtalan rendszert erősíti meg.
, Új egyenlőség, 2017. 03. 28.
Válaszolj
Kommenteléshez logged in be kell jelentkezned.